2013. március 6., szerda

Carlo Zeno: a hős kalandor / Hero & adventurer - Carlo Zeno


Carlo Zeno 1333-ban született egy velencei arisztokrata családban. Szülei papnak szánták, de a Padovában töltött viharos egyetemi évei (vad ivászatok, verekedések, sorozatos botrányok) nem ígérték, hogy jámbor életű egyházi férfiú válik majd belőle. Egy átdorbézolt éjszaka kockán végül mindenét elvesztette és nyomtalanul eltűnt a városból. Miután öt esztendeig hírt sem hallottak felőle, családja holtnak nyilvánította. Az 1360-as évek közepe táján váratlanul megjelent Velencében, harmincéves viharvert férfiként. Elképedt családjának és barátainak szűkszavúan csupán annyit mondott, hogy az öt évet Itália különböző tájain kóborolta át – hogyan és miből élt, arról nem nyilatkozott.
A család meg akart szabadulni a fékezhetetlen embertől; a görögországi Patrasz szigetén szereztek neki egyházi állást és javadalmat, oda küldték. Egy mohamedán támadást követően ismét halálhíre kelt – már a csata elesettjeinek tömegsírjába fektették, amikor valaki észrevette, hogy megmozdul: kiszedték hát az utolsó pillanatban. Bár súlyos sebei begyógyultak, természete nem változott: összeveszett egy patraszi nemessel, párviadalra hívta – ezt már nem tűrték a felettes egyházi hatóságok és Carlo Zenonak le kellett vetnie a reverendát. Könnyű szívvel búcsút mondott papi hivatásának, felmentést kapott az egyházi fogadalmak alól és meg is nősült. Fiatal görög feleségének korai halála után a keleti vizeken a velencei flottát vezető Marco Giustiniani tengernagy lányát vette el és felcsapott kereskedőnek. Ez a foglalkozás már jobban megfelelt kalandor természetének, hét éven át járta a kikötőket, vakmerőségével és ügyességével szép vagyont szerzett.
Amikor a  konstantinápolyi uralkodót genovai segítséggel saját fia fosztotta meg trónjától és börtönbe zárta, fennállt a veszély, hogy  - a keleti tengereken, kikötőkben és támaszpontokon –Genova kerül kedvezőbb helyzetbe. A Velencei Köztársaság érdekében állt tehát az apa, Ioannesz császár visszajuttatása a trónra: egy holdtalan, koromsötét éjszakán csónak jelent meg a konstantinápolyi tengerparton, az Amena-torony tövében, benne Zenoval, aki nyílvesszőre kötözött selyemzsinórt - a hozzáerősített hágcsóval – lőtt fel a toronyablakba, majd ezen fel is mászott a rab császárhoz. Az idős császár azonban az utolsó pillanatban megijedt a vakmerő vállalkozástól: hogy egy lebegő hágcsón lekússzék a  szédítő mélységbe egy törékeny csónakba… és féltette kisebbik fiát is otthagyni bátyja fogságában. Zeno tehát egyedül kúszott vissza a csónakba, s próbálta eltüntetni szervezkedésének nyomait. Egy héttel később a császár újra üzent érte, hogy mégis meg szeretne szökni, s előlegként Tenedosz szigetét Carlo Zenonak  adományozta, aki azt a Velencei Köztársaságra ruházta át.
Zeno hatalmas népszerűségre tett szert Velencében, s mint minden hasonló esetben, az egyéni népszerűséget a Köztársaság vezetése nem tudta elviselni. Tengernagyi rangra emelték és hosszabb-rövidebb időszakokra elküldték a keleti tengeri frontra a görög szigetekhez harcolni. 1379 kora tavaszától csak gyér és megbízhatatlan jött hír Zeno flottájáról. Amikor a genovai haderő 1380 január elején már a Velence előterében álló chioggiai védművet ostromolta, és az azt védő Pisani tengernagy hajóraja kezdett felmorzsolódni, Zeno eltűntnek hitt flottája jelent meg a lagúna bejáratánál az erejének végét járó város felmentésére.
Zeno majdnem tízhónapos bolyongása idején eredményesen harcolt a genovai hajórajok és parti erődök ellen a görög szigetvilágban. Gazdag zsákmányt szerzett Velencének, s közben sikerült az idős Ioannesz császárt is államcsínnyel visszajutatni trónjára. Hazatérve futott bele a chioggiai erődnél folyó tengeri csatába, ahol sikeresen kapcsolódott a harcba s Pisanival együtt győzelmet arattak a várost szorongató genovai hajóhad ellen. Zeno a harc első napján a nyakába kapott egy nyílvesszőt, majd ezután egy fedélzeti sérült nyíláson több métert zuhant a hajófenékbe, ahol komoly zúzódásokat szenvedett.
Carlo Zeno éveken át szolgálta hazáját a tengereken, Pisani halála után ő lett a velencei flotta főparancsnoka. Sokszor éhes és holtfáradt emberekkel harcolt, és sok esetben a Köztársaság vezetése diktálta a városból, hogy mit s mikor tegyen. Amikor betelt nála a pohár és kinyilvánította véleményét a Serenissima Signoriával szemben, tetteit feledve az államvezetés hosszú évekre jelentéktelen beosztásba helyezte, évekkel később mondvacsinált váddal perbe fogták az akkor már hetvenkét éves tengernagyot, kétesztendei börtönre és minden tisztségétől megfosztásra ítélték. A büntetés letöltése és szabadulása után még tíz évig élt teljes visszavonultságban, velencei házában halt meg nyolcvannégy éves korában.
Díszes állami temetést kapott - mivel a halottak már nem veszélyesek - az emelkedett hangú gyászbeszédben a hősről volt szó, aki egész életét és minden erejét a Köztársaságnak szentelte… egyébről nem esett szó…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése